Rendhagyó irodalomóra Sopotnik Zoltánnal
Szerző: Székely Tímea 12.b
Dalszövegbe csempészett ideológia, versbe szedett zsenialitás.
Talán ezek a legmegfelelőbb kifejezések arra, hogy éreztessem, milyen benyomást keltett a költő közönségében, legalábbis azokban, akik valamilyen módon tudtak azonosulni Sopotnik Zoltán történetével, ha csak töredékekben is. Ahogyan a lelki válságtól eljutott ez az ember addig, hogy a művészet nyelvén szólaltassa meg érzelmeit, ráadásul ilyen kimagasló színvonalon-számomra legalábbis- elképesztő. Úgy érzem és szerintem nem vagyok vele egyedül, hogy a kortárs jelzőt a mai költők nagy része elcsépeli. A trágár és -teljesen magyarosan megfogalmazva- művészietlen művészet mártírjaiból kihalt a homo aestheticus. Ebből a plebs körből kevesen tudnak kiemelkedni, de szerintem neki sikerült. Ez a tény jól fellelhető verseiben és meséiben, ahol igyekszik a szépirodalomban a szépet megtartani.
Senki nem mondhatja, hogy bármennyivel is kevesebb oka lenne ugyanúgy alkalmazni a határozottan undort keltő alantas kifejezéseket, hisz több évnyi punk-rock szövegírás, és mély lelki traumák sorozata közben igencsak rá tud ragadni a negativitás az emberre. Frusztrációját sokkal inkább egy misztikus fátyol alá rejti, mely gyönyörködteti az olvasót. Fantáziája határtalan, és szerinte mindenkinek megvan a joga saját világát felállítani, ha a pillanatnyi untatja, vagy szüksége van a mindennapi problémás bonyolult világ hátrahagyására egy időre. Ezen elemek kombinációjában a betondzsungel is lehet egy frenetikus érzetkavalkád, a tóparti kocogás is lehet félelmetes, avagy egy teljesen más világ kapuja, mely a víztükörből tekint vissza arra a jelentéktelen emberre, aki éppen el akar futni jelenétől.
Összefoglalásként bárhonnan is nézzük – ha még felületesen is – de belelát az ember a költő lelkébe, rá fog jönni, hogy a kortárs költői énből nem kell kivesszen a Kosztolányi-féle ideál, avagy a szépséget nem köteles a művész feláldozni a modernitás oltárán.
